A középkorban a nyak és torok védelme döntő szerepet játszott a páncélzat tervezésében. Két leghíresebb alkatrész, amelyet erre a célra fejlesztettek ki, a bevor és a gorget. Mindkét páncélelemek kitöltötték a sisak és mellvért közötti teret, amely a harc során különösen sebezhetővé vált.
A bevor a salletsisakhoz való kiegészítésként keletkezett, amely sisakféleség az arcot részben nyitva hagyta. Annak érdekében, hogy megakadályozza a lövedékeket, kardokat vagy szilánkokat a torok elérésétől, egy hatalmas lemezt helyeztek el, amely az áll alatt haladt végig. Ez egyes esetekben a bal váll felett is túlnyúlt a további erősítés érdekében. Később a bevor csuklóvá vált, így a lovagok légzésüket vagy látásukat javíthatták anélkül, hogy a páncélt levennék. Ez a mozgatható változat végül a falling buffe-vá fejlődött, amely több fém lameából állott, amelyeket fel vagy le lehetett csúsztatni.
A gorget párhuzamosan fejlődött a bevoral, de más alakú és funkciójú volt. Míg a korai középkorban főként textil és lánc védelmet nyújtott, a gorget a 15. szezádtól kezdve egy állandó acélnyakperc lett, amelyet a mellvért alatt viseltek. Ez a szerkezet biztosította, hogy a sisak és a vállpáncél szilárdan a helyén maradjon. A csuklópánt elülső és hátsó oldala lehetővé tette a viselőnek, hogy a gorget-et könnyedén felnyithassa a páncél felöltéséhez. Későbbi időszakokban, különösen a 17. században, a gorget egyre díszesebb és kevésbé funkcionális lett, amíg végül egy szertartási jelképmé vált, amelyet egy láncon viseltek.
A bevor, falling buffe és gorget evolúciója azt mutatja, hogy a középkori páncélkészítők egyre kreatívabbá váltak a védelem, mobilitás és gyakorlati felhasználhatóság kombinálásában. Ezek az elemek több évszázadon át része maradtak a lovagi és katonai felszerelésnek, és számos későbbi páncéltervezés alapjául szolgáltak.