A spatha a 4. és 7. század között elsősorban az erőteljes vágásokhoz tervezték. Mivel az ebben az időben élő katonák többsége nem hordott nehéz páncélzatot, a lekerekített hegyezés (szúrásra alkalmatlan) nem volt hátrány.
A Penge: Általában 71–81 cm hosszú, széles, sekély vércsatorna. Ez a barázdázás döntő fontosságú volt a súly csökkentéséhez az erősség megőrzése mellett.
Kalapácstechnika: A pengék gyakran különféle rétegekből álló csavart acélból álltak (pattern welding). Ez a jellegzetes hullámos mintákat hozta létre a fémben, amelyeket a Beowulfban találóan wægsweord-nak (hullám-kard) neveznek.
Nevek és Terminológia: A Kard a Germán Nyelvben
A korai germán költészetben és dialektusokban gazdag szókincs existed a kardra vonatkozóan. Bár ma gyakran „spatha"-nak mondjuk, őseink olyan kifejezéseket használtak, mint:
Swerdan: A „kard" szavunk eredete, szó szerint „vágó fegyver".
Maki: Egy kifejezés, amely a Gótban, az Óangol és az Óperzsa nyelvben is megtalálható, valószínűleg a görög máchaira-val rokon.
Biljo: Az „osztó" vagy „vágó", egy kifejezés, amely később a „bill" szóvá fejlődött (mint a csatakard vagy a mezőgazdasági eszköz).
Kardok és Animizmus: Lelkes Fegyverek
A germán népek számára a vallás animisztikus volt; mindennek lehetett lelke. A fegyvereket nem szerszámként, hanem a harc társaiként tekintették.
Identitás: A kardok neveket és személyiségeket kaptak, például Hrunting a Beowulf eposzból vagy Mimung, amelyet a legendás Wayland a Kovácsított.
Mágia: Az egy régi kardot értékesnek tartották, mert az előző tulajdonosok „tapasztalatát" és erejét hordozta magában.
Történelem
A spatha egy Római fejlesztés volt, amely a hosszabb kelta kardokból inspirálódott, amelyek jobban alkalmasak voltak a lovasság számára, mint a rövidebb gladius. Akárcsak a gladius, a legkorábbi spathae elsősorban szúró fegyvereknek szánták. A 2. és 3. századdal azonban a gyalogosok is elkezdtek használni ezeket a kardokat, ezt követően a spatha főleg ütőfegyverré fejlődött. Ugyanebben az időszakban a nagy Római pajzs, a scutum, fokozatosan овális és kerek pajzsokkal helyettesítődött, például a clipeus.
A Római spathae korai leletei germán kontextusban a Vimose mocsárban talált 67 kard (3. század). Feltehetően a germán népek a Romeinek-től vették át a spathae-t, akikkel kereskedtek, és akik számára nagy számban foederati és auxilia-csapatok voltak a Római légióiban.
A Bizánci spatha
A spatha a Kelet-Római Birodalomban maradt használatban, amely később a Bizánci Birodalomként ismert volt. A Bizánci udvarban a spatharios (a spatha „hordozója") egy középszintű udvari pozíció volt. Más változatok között volt a protospatharios, spatharokandidatos és spatharokoubikoularios (enyháyák számára). Egy ismert spatharokandidatos volt Harald Hardrada.
Krefeld-típus spatha
A korai, jól felismerhető germán kard a „Krefeld-típus", amely az késő-Római katonai sírokban talált lelet után kapta nevét a Gelduba kastélynál, Krefeld-ben (Gellep 43. sírja), Németország. A katonai sírok Geldubánál a késő 1. századtól a 5. századi frank korig terjednek. A Krefeld-típusú spathae körülbelül 430–460 n.sz. körüli sírokban fordulnak elő. Ezeknek a kardoknak a szintje lényegesen egyszerűbb volt, mint a későbbi típusoknak.
A Krefeld-típusú spathae körülbelül 430 és 460 közötti időszakból származó sírokban jelennek meg. Ezekben a sírokban a kard magas presztízse még nem teljes mértékben fejlődött ki, és néhány példány feltűnően egyszerűen feldolgozott. Úgy tűnik, hogy elsősorban a Római katonai sírok hagyományát folytatják, ahol a katonákat személyes fegyverükkel temetették el. Egy kard jelenléte ebben az esetben a késő-Római légióban nyújtott szolgálatot jelölheti. A Krefeld-típusból hat példány ismert Galliából (Francia), négy Alamanniából és kettő Angliából.
Merovingiai spatha
Az 5. század után megkezdődött a „germán kardok" hazai termelése, egyidejűleg a Nyugat-Római Birodalom bukásával. A germán spatha nem váltotta fel a helyi saxet (egy egyoldalú kardot vagy kést), hanem a 6. századra presztízs fegyverré nőtte ki magát.
Míg gyakorlatilag minden germán harcos sírja a pogány időszakból fegyvereket tartalmazott, a 6.–7. századi sírokban általában csak egy saxet és/vagy lándzsát találtak; csak a leggazdagabb sírok tartalmaztak kardokat.
A kardok fontos örökségek lehettek. Æthelstan Ætheling, Æthelred király fia, körülbelül 1015-ben Offa király kardját adományozta testvérének, Eadmundnak (Offa meghalt 796-ban). A kard ekkor már több mint 200 éves volt.
Arany markolatú spatha
Ez a ritka és presztízs kardtípus az 5. század végéből ismert, elsősorban Alemannnia (Pleidelsheim, Villingendorf) és Morvaország (Blučina) leleteiből. Quast (1993) különbséget tesz az „alemanniai típus" és az „frank típus" között, az és a markolat kialakításában mutatkozó különbségek alapján. Mindkét típusból csak tíz példány ismert. Egy híres frank példa Childeric I. kardja († 481), amely Tournai városában lévő síráról került elő. Lehetséges, hogy ez egy ceremoniális fegyver volt, amelyet speciálisan a temetéshez gyártottak.
Gyűrűs spatha
A gyűrűs spatha vagy gyűrűs kard a Migratioperiódus germán kardjai egyik változata. Ezeket a kardokat egy kis gyűrű jellemzi a markolaton. A gyűrűs kardok a Migratioperiódus utolsó szakaszában (6.–7. század) váltak népszerűvé, és megtalálhatók a Vendel periódusú Skandináviában, Finnországban, Angelsaksz Angliában és az európai kontinensen (Szászország, Frank birodalom, Alemannnia és Langobárdia). Ezek presztízs fegyverek voltak, feltehetően csak királyok és magas rangú nemesek számára fentartva.
A gyűrű általában szimbolikus „eskü gyűrűnek" értelmezik. A germán kultúrákban a gyűrűk és karkötők jelentős szerepet játszottak: szent tárgyak voltak, amelyekre esküdtek, hasonlóan az older torque-hez. Azáltal, hogy a kard végtagjában egy stilizált gyűrűt helyeztek el, a fegyver szimbolizálta az esküvel kötött kölcsönösséget az törzsfőnök és a nép között.
Gyakran ez a gyűrű két stilizált példányból áll, ami ezt a rituális karaktert még jobban hangsúlyozza. Ennek a hagyománynak az eredete már a 6. században n.sz. felismerhető a Snartemo-kardnál.
A terv végén az 5. századi korai Merovingiaknál keletkezett, és gyorsan terjedt Angliába és Skandináviába. A Beowulf-költemény a hring-mæl kifejezést használja, szó szerint „gyűrű-kard"-ot. A gyűrűs kardok eltűnnek az археológiai leletekből a christianizálódás során, a 7. század végéig. Körülbelül 80 példány található Európában, ebből 14 Finnországban.
Példák:
Kontinens: Beckum gyűrűs kard (körül 475–525 n.sz., Németország), Wünnenberg-Fürstenberg (61. sír, 6. század), Schretzheim kard (78. sír, 580–620 n.sz., Elder Futhark felirattal).
Anglia: Kent (vagy Dover) gyűrűs kard, Sutton Hoo gyűrűs kard, Chessel Down II (Wight szigete, korai 6. század), Staffordshire Hoard k543 (kard ezüst gyűrűje).
Skandinávia: Snartemo kard (Norvégia, körül 500 n.sz.), Vendel gyűrűs kard (Svédország, 6. század), Vallstenarum kard (Gotland, gyűrű adódott körül 600 n.sz.).
Átmenet a Viking kardokhoz (Karoling kardok)
A 8. században a Frank kardkovácsok egyre nagyobb hozzáférést kaptak a jó minőségű acélhoz Közép-Ázsiából, ahol acél ipar fejlődött. A Petersen (1919) szerinti „Viking kard" legkorábbi típusai a 8. század második felében keletkeztek, míg maga a „Viking kard" (különösen az Ulfberht-típusok) körülbelül a 9. század körül jelent meg.
