Könnyű

Olajlámpák

Az ókorban az olajlámpák nélkülözhetetlenek voltak, mivel nem létezett elektromos világítás. Az emberek nagyrészt napfénnyel éltek, és az estéken a lámpák biztosították a házakban, villákban és városokban a világítást. Tüzelőanyagként főleg olívaolajat és állati zsírt használtak, de más típusú ételolajokat is, mint például a mogyoró- és a dióolaj, különösen azokban a régiókban, ahol az olívaolaj drága vagy ritka volt.

Az olajlámpa egy olaj számára fenntartott edényből és egy kanóc-nyílásból állt. A túl hosszú kanoták sok füstöt és szagot okoztak, ezért rendszeresen ki kellett őket igazítani egy subával. A lámpaokat naponta fel kellett tölteni és újra fel kellett gyújtani. Voltak egyszerű kerámia lámpák, de gazdag díszítésű bronz változatok is.

A régészek különböző lámpatípusokat különböztetnek meg tipológiák segítségével (például Bailey és Loeschcke). A görög lámpák kicsik voltak, gyakran nyél nélkül és jól lezártak a kiömlés ellen. A római időkben a lámpákat tömegesen gyártották formákban Itáliában: zárt modellek díszítő tárcsával és különféle kanóc-formákkal. A késői császárkortban és a bizánci periódusban gazdag díszítésű, néha több lángos lámpák jelentek meg pogány és keresztény szimbólumokkal.

Az olajlámpák mellett gyakorlati funkciónak is volt vallási szerepük. Megjelentek a lararia-okon (házalságioltárok), és szimbolikával bírtak: a felszálló tűz az istenekhez és házi istenekhez küldött áldozatnak tekintették. Ez a hagyomány a korai kereszténységben is megmaradt, ahol a lámpák és később a gyertyák hasonló szerepet kaptak.

Ugyanakkor a nyílt lángok nagy tűzveszélyt jelentettek. Ezért szabályok voltak érvényben a tűzhasználattal kapcsolatban, és a lakóknak tűzoltó szert kellett tartaniuk a házukban, mint például vizet, ecetet, ruhákat és vödröket. A tűzoltás általában a szomszédok és lakók maguk által történt, szakmai tűzoltóság nélkül.